Digitális figurák 1. – Halálra emancipálva

A sorozatról

Egy időben, mikor egyre fontosabb szerep jutott képeimen az emberi alakoknak és az emberi létezéssel kapcsolatos gondolatoknak, épp nem akadt jelentkező, aki modellként szerepelt volna a kreatív folyamatban. Ez nagyjából egybeesett azzal, mikor az emberi alakot modellező szoftverek után kutakodtam – vagy pont azért kutakodtam ebben az irányban, mert épp nem volt modellem 🙂

Találtam is egy programot, amelynek segítségével emberi (esetenként kevésbé emberi) alakokat tudtam a képeimre helyezni, az általam elgondolt testhelyzetben. Ezt a módszert ötvöztem a képet torzító effektekkel és az általam egyébként is szívesen használt textúrákkal. Úgy vélem, a végeredmény sajátos, sejtelmes, bizarr és elgondolkodtató. Szóval, így jött létre a Digitális figurák sorozat, melynek képein emberi (és egyéb) lények vizuális metaforái szerepelnek, valamint tömören megfogalmazott, allegorikus történetek jelennek meg.

A képsorozat megnézhető itt.

Halálra emancipálva

Az emancipáció fogalma a római jogból ered; eredetileg az apai hatalom megszűnését jelentette a gyermek felett; az egyén saját jogúvá válását. Az újkortól különböző (faji, nemzeti) kisebbségek vagy társadalmi rétegek egyenjogúként való kezelését (is) értjük alatta. A női emancipáció célja a nők esélyegyenlőségének megteremtése a társadalomban, értve ez alatt a választójogot, az oktatást, a munkavállalási és pénzkereseti lehetőséget és az élet sok egyéb területét.

A női emancipáció folyamata kérdésekkel, kétségekkel, ellentmondásokkal terhes jelenség. Értelmes ember nyilván nem vonja kétségbe a két nem értékbeli egyenlőségét. Viszont azt is ostobaság lenne kétségbe vonni, hogy evolúciós és biológiai értelemben a két nemnek eredendően és természetszerűleg különféle szerepek jutottak az emberi társadalom, kultúra és civilizáció kialakulása és fejlődése során.

Az ősközösségtől kezdve alapvetően férfifeladatnak minősültek a nehéz, vagy kockázatos fizikai teendők, mint pl. az élelem megszerzése a vadászat során, a család illetve a törzs biztonságának megteremtése és szükség szerint harcban való védelme. Későbbi korokban is jórészt a férfi felelőssége volt a család megélhetéséről gondoskodni, ugyanakkor ebben mindig is létezett egyfajta munkamegosztás a nemek közt (pl. a nők is részt vettek a gyűjtögetésben, később pedig egyes mezőgazdasági teendőkben). A nő hagyományos feladatköre azonban a ház, az otthon körüli teendőkre és természetesen a gyermekek gondozására, felnevelésére terjedt ki. Utóbbi – nem kétséges – leírhatatlan jelentőségű feladat az emberi kultúra szempontjából. Az ifjú élet minősége határozza meg annak az alapanyagnak a milyenségét, melyből az emberi civilizáció építkezni tud. Az az érzelmi közeg, mely élete első éveiben – édesanyja közelében – körülveszi a felnövekvő emberi lényt, meghatározó a későbbiek szempontjából.

Kívánatosnak tartom, hogy bármely életpálya, tudásterület és munkakör nyitva álljon a nők számára; hogy bármely életcélt kitűzhessenek maguk elé, teljes szabadsággal valósíthassák meg önmagukat. Hadd térjek ki azonban azokra a pontokra, ahol ez az emancipációs folyamat torzulásokkal járt és ellentmondásokhoz vezetett.

1. A nők tömeges munkábaállása nem elsősorban saját döntésükön alapult, hanem gazdasági kényszer következménye volt; különösen elmondható ez a két világháború utáni időszakokra. A férfinem volt annyira elképzelhetetlenül esztelen, hogy sok millió fővel megritkította saját magát. Az így létrejövő – bocsánat a száraz fogalmazásért – munkaerőpiaci űrt pedig asszonyok, lányok voltak kénytelenek betölteni. Ez nem szabad önmegvalósítás, hanem az emberi ostobaság szégyenteljes következménye.

2. A munkaerőpiacok – részben a fenti kényszer hatásaként való – megnyílása a nők előtt (és egyéb gazdasági folyamatok) alapvetően átrendezték a nemek közötti munkamegosztást és újradefiniálták a család fogalmát. Eltűnt, de legalábbis visszaszorult a hagyományos, több magvú, több generációs nagycsalád; általánossá vált a kétkeresős családmodell, illetve ritkábbá vált több generáció együtt élése. Bár a társadalom többé-kevésbé idomult az új helyzethez; azt nem mondhatjuk, hogy a nők jól jártak volna. Ugyanis az új helyzetben már munka mellett kell megfelelniük hagyományos szerepköreiknek a háztartásban és a gyermeknevelésben. Nyilván vannak olyan családok, ahol férj és feleség sikerrel kezeli ezt a helyzetet. És persze a bölcsődék, óvodák intézménye talán enyhít az időhiány okozta gondokon. Valahogy mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez az új, “modern” helyzet lelki, szellemi, érzelmi értelemben nem válik a felnövekvő generációk – és így közvetve az emberi kultúra – javára. Erősödik ez a sejtésem, miközben a mindent maga alá gyűrő fogyasztási őrületet szemlélem. A mai gyerekek kevés időt töltenek érzelmileg építő közegben, annál többet kütyükkel és silány médiatermékek fogyasztásával. Joggal felvethető az a kérdés is: vajon az édesanyával (de nyugodtan mondhatjuk: a szülőkkel) töltött idő minőségéről mit mondhatunk ma? Nincs minden szülő abban a szerencsés helyzetben, hogy munkája egyben a szívből vágyott önmegvalósítás; és kevesen mondhatják, hogy munkahelyük a nyugalom szigete. Embert próbáló feladat minden feszültség ellenére pozitív érzelmekkel, igazi tartalommal megtölteni a gyermekkel töltött időt.
A család intézményének megnyomorítása nem volt elég; maga a család is egyre ritkább: terjed a szingli-életforma. Folyik az elszigetelődés, elmagányosodás, elidegenedés és kiüresedés – a közösségiháló-őrület ellenére. A pénzt és hatalmat birtoklók és mániákusan hajhászók számára természetesen semmi se szent. Számukra férfi, nő, gyerek, család: csupán célcsoportok.

3. Végezetül: a nők emancipációjáról messze nem mondható el, hogy megvalósult volna. Természetesen vannak kiemelkedő női vezetők, szakértők, tudósok az élet sok területén. És ami azért megnyugtató: az empátiát és fejlett érzelmi intelligenciát igénylő szakmákban – például az egészségügy vagy a pedagógia terén – sűrűn találkozunk velük. Ha azonban a statisztikákba, elemzésekbe pillantunk, kiviláglik, hogy a nők fizetése és elhelyezkedési esélyei átlagosan még mindig jócskán elmaradnak a férfiakéi mögött.

Kívánom, hogy az emberiség szebbik fele szabadon megvalósíthassa önmagát. Ugyanakkor – bár nincsenek illúzióim – jó lenne látni, hogy a személytelenség, a konzumrabszolgaság és elidegenedés világa helyett valami emberibbet is kitalálunk egyszer. És jó lenne, ha elősegítenénk, hogy az anyák minél teljesebben betölthessék anyai feladatukat. Még mielőtt halálra emancipálnak minket.

Digital figures, part 1. – Emancipated to death

About the series

At a point of time, when, on my pictures, human figures and the thoughts on human existence gained more and more importance, it happened that there were no models available, to contribute to the creative process. This point (or period 🙂 ) of time roughly covered the point (or period 🙂 ) of time when I was searching for 3D modeling software capable of modeling human figures – or, it is possible that I was searching for such software so that I could place human figures on my pictures in the lack of a real human model. 🙂

I actually found a program with the help of which, I could place more or less (sometimes less) human-like creatures on my pictures, in any desired postures. These figures were processed through distortion effects and alloyed with textures, by using image editing software. I think that the resulting images are peculiar, mysterious, bizarre and thought-provoking. So, that is how the image series entitled Digital figures was created. These images depict visual metaphores of human (and other) creatures, and short, dense, allegoric stories.

You can see the full series here.

Emancipated to death

The concept of emancipation emerges from (Roman) civil law, and originally meant the cessation of paternal authority over the child. In the modern era, emancipation means that we treat minorities (racial, ethnical or religious) as equal. Emancipation of women aims the equality of women in society, including the right to vote, education, work, and many other areas of life.

The process of the emancipation of women is, however, antinomic in a way, and definitely leads to dubiety and questions. No intelligent human being would doubt that the two genders represent equal value. But it would be foolish to deny that, in an evolutionary, biological and historical sense, women and men naturally specialized in different areas of life during the formation and development of human society, culture, and civilization.

In indigenous communities, heavy or dangerous tasks, like hunting or fighting and defending the tribe were undertaken by males. Later, it remained men’s task to ensure the subsistence of the family, however, there has always been a certain division of labour between the two genders (for instance, women took part in gathering food or certain agricultural activities). Still, the most natural and traditional area of women’s activities work was the home, the house, including one of the biggest responsibilities: taking care of and growing up children. Those tasks bear incredible importance for human culture. The quality of a young life determines the nature and standard of the “primary commodity” of culture and civilization. The emotional setting and environment, created by a mother during the first years of children’s life, has utmost importance and largely influences later years.

I wish that women would be free to choose any field of knowledge, any path of life, any profession. I wish they could set any aim, and that they would enjoy total freedom in self-fulfilment. However, I would like to mention that, so far, the emancipation process has gone through some distortion and has led to scrupple and queries.

1. Women’s massive influx in the labour-market, unfortunately, was not primarily based on their free decisions. It was induced by economic pressure and necessitation, especially after the two World Wars. Men happened to be so inconceivably mindless that they managed to exterminate many million members of their own gender. The void thus created in the labour market (sorry for the detached wording) needed to be filled – and that’s what women had to do. This is by no means self-fulfilment, I think. This is the shameful result of human idiocy.

2. So, the labour market opened for women, partly because of the pressure described above. This, and other economical processes profoundly rearranged the distribution of tasks among women and men; even the concept of the family was redefined in a sense. The multicore, multi-generational family model has disappeared or at least got forced back. Dual-earner families became the standard. Though society has adapted to the new circumstances, we can not say that women have won in the game. In this new situation, they are required to fulfil their original tasks (namely, housekeeping and taking care of children) IN ADDITION to working in a profession. Obviously, there are many families where this situation is handled well and successfully. Day nurseries and kindergartens can also offer some help. Still, I am unable to get rid of the sucpicion that, hiding under this new, “modern” look of the world, there are ongoing processes that do harm to the intellectual, emotional and spiritual components of our culture. Look at this rampant consumerism, look at this modern slavery. Kids today surely spend less time in emotionally healthy and benevolent settings, but definitely spend more time with gadgets or consuming media garbage. It is also rightful to ask: these days, what can we say about the quality of the time parents can spend with their children? Few are so lucky that their job is the deeply desired self-fulfilment, too. Also very few people would consider their workplace to be an island of serenity. It can be an enormous task to, despite all the tension and stress, fill the time spent with children with meaningful content and positive emotions. If the mayhem done to the traditional social institution of the family wasn’t enough, even family itself began to disappear. Living single is more and more prevalent. In spite of the social media madness, loneliness, isolation and alienation is what I see. In the eyes of the maniacs eager for money and power, women, men, children and family are nothing but target groups.

3. Finally: do you think the emancipation of women has come true? Well, only partially, so far. Surely, you can see brilliant women in all areas, some of them prooved to be successful managers and leaders, others are great professionals and scientists. And it is heartwarming to see that they are the true champions of professions that require empathy and advanced emotional intelligence, like health-care or pedagogics. But, if we look into statistics, it will be clear that, in average, both women’s chances on the labour market and their salaries are significantly lower than those of men.

I wish the nicer half of humanity could freely choose any course of life. At the same time, though I’m sort of disillusioned, it would be great to see mankind inventing something more human than this world of alienation, impersonality and consumer slavery. It would be also great to help mothers fulfil their motherly role. Before we get emancipated to death.

 

Mikroverzumok

“A mi szemünkön át az univerzum látja önmagát. Fülünkön keresztül hallja harmóniáit. Mi vagyunk a tanúk, akik által az univerzum tudatára ébred saját pompájának és nagyszerűségének.” – Alan W. Watts

Mint fizikai létezők, biológiai lények – nos, elég kicsik vagyunk. Mégis, bizonyos értelemben magunkban foglaljuk az egész univerzum komplexitását. Kedves Olvasó, elgondolkodtál már ezen komolyabban?

Vajon létezik-e egyáltalán olyan objektív valóság, amely – legalábbis többé-kevésbé – mindannyiunk számára egy és ugyanaz? A lusta elme számára triviálisnak, értelmetlennek tűnhet a kérdés, hiszen – mélyreható kérdések boncolgatása helyett – sokkal egyszerűbb és kényelmesebb befogadni a gondolatot, hogy a dolgok olyanok, amilyenek, és kész.

Nézzük: mi, emberi lények, hogyan alkotunk képet a fizikai világról tudatunkban? Az ember öt – hagyományos értelemben vett – érzékkel rendelkezik: látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás. Más szenzoros modalitások révén képesek vagyunk észlelni egyéb ingereket is, mint pl. hőmérséklet, saját testünk illetve annak részeinek helyzete (kinesztetikus észlelés), fájdalom, egyensúly, vibráció, és különböző belső ingerek.

Minden, amit a fizikai világból érzékelünk, visszavezethető fizikai (kvantummechanikai és gravitációs) kölcsönhatásokra a “külső világot”, valamint az érzékszerveinket és idegrendszerünket alkotó mezők illetve részecskék között. Az átfogó kép, melyet a – tárgyakból, élőlényekből, jelenségekből álló – világról alkotunk, legtöbbször felszínes, egyszerűsített és általánosított. A világnak ez a fajta általános érzékelése nem teljes vagy tökéletes, hanem optimalizált: szükségszerű, hogy így legyen, hiszen az emberi elmének fenn kell tartania valamiféle egyensúlyt az információözönben gondolat és cselekvés, részletek és átfogó képek között; minden egyes pillanatban feladatok elképzelhetetlen sokaságát kell végrehajtania anélkül, hogy végtelen számítási kapacitás állna rendelkezésére. Ez az egyensúlyra és célszerűségre törekvés természetesen nem jelenti azt, hogy időnként – az egyéb feladatokat félretéve – ne gondolkodhatnánk el a természet működésének kérdéseiről mélyebben és ne elmélkedhetnénk dolgokon, melyek a nyilvánvalón túl helyezkednek el – mint pl. tudatunk, érzékeink működése vagy a valóságról alkotott fogalmaink. Egy ilyenfajta gondolatmenet tárgya lehet pl. a látás. Tudjuk, hogy egy madár észlelése látásunk útján úgy indul, hogy a madárról a szemünkbe érkező fénysugarak áthaladnak (többek között) a szaruhártyán és a szemlencsén, a recehártyán fókuszálódnak és elektromos jellé alakulnak, majd a szemideg az agykéregbe juttatja őket, ahol a látásért felelős központok megalkotják a tudat számára a képet.

Így aztán a kép, amit látunk – némi ellentmondásban azzal, ahogy hajlamosak vagyunk a valóságot értelmezni – nem “odakint” van. Az agy belsejében, teljes sötétségben jön létre. Ez természetesen nem cáfolja a madár létezését a “valóságos” világban. De felvethető pl. az a kérdés, hogy ugyan milyen módon valóságosabb a külső, fizikai értelemben vett világ, mint ahogyan valóságos a képe illetve a róla alkotott fogalomrendszer, melyet tudatunk teremt? Vagy megkérdezhetjük: ugyan miként tudnánk különbséget tenni egy olyan valóság között, mint amilyennek hisszük a minket körülvevő és tartalmazó valóságot és egy olyan között, melyben az az érzékszerveinket elérő elektromágneses hullámok egy nálunk elképzelhetetlenül fejlettebb intelligencia művei, amely egy teljes és tökéletes szimulációba zár minket? Tovább ragozva a kérdést, honnan tudjuk, hogy az érzékelésért felelős szervrendszerünk vagy akár teljes belső valóságunk valódi, és nem szimuláció avagy illúzió? Vagyis: egy egyszerű gondolatból kiindulva hamar eljuthatunk elvontabb fejtegetésekig, mondjuk, az objektív és a virtuális valóságról, illúzióról és megtévesztésről, egyebekről.

E hosszú bevezető után hadd térjek  rá a fenti kép és az alábbi fejtegetés témájára: ez a téma az ember kicsinysége és nagysága. Kik vagyunk mi, magas szintű tudatossággal bíró, különálló, mégis egymáshoz kapcsolódó lények, akik eltörpülünk az univerzum nagysága mellett, mégis – minden gyarlóságunk ellenére – képesek lehetünk önmagunkat meghaladni?

A fenti kép címéül a Mikroverzumok kifejezést választottam, mert úgy érzem, jól érzékelteti az emberi létezés kettős mivoltát. Egyrészt – mint fizikai lények – nagyon kicsik vagyunk, legalábbis azokhoz a szerkezetekhez viszonyítva, melyeket sorra fedezünk fel a világegyetem általunk megfigyelhető részében. Másrészt, ha van valami, ami elképzelhetetlenebb és lenyűgözőbb a kvazárok, galaxishalmazok és az utóbbiakból összeálló Nagy Falak méreténél, akkor az az, ahogy az anyag tudatossá vált, és ahogy “az univerzum rajtunk keresztül nézi önmagát”. Egy emberi lény tudatában – bizonyos értelemben – elfér az egész világ. És ilyen értelemben mégiscsak nagyok volnánk, habár látszólag kicsik a Teremtés egészében.

Szóval, mint biológiai szempontból vizsgált, egyedi létezők; nem vagyunk valami nagyok. Egy hangya persze másképp látná ezt a kérdést. De annyi biztos, hogy az emberi test hihetetlenül összetett rendszer; sejtjeinek számát 5000 milliárd és 200.000 milliárd közé becslik, ez a szám három nagyságrenddel több, mint a Tejútrendszer – saját galaxisunk – csillagainak száma (utóbbi valahol 100 milliárd és 400 milliárd között van). Egyedül az agy mintegy 100 milliárd sejtet tartalmaz – nagyságrendileg annyit, mint ahány csillagot a Galaxis! Ezek a számok már önmagukban is nehezen felfoghatóak, és akkor még szó sem esett a bennünk zajló összetett fizikai, kémiai, biológiai folyamatokról.

Nézzük meg a kicsinység és nagyság kérdését történelmi, pszichológiai és spirituális szempontból is. Biológiai lényekként túlélésre lettünk programozva. Az evolúció során a túlélésért és az erőforrásokért zajló versenyt az önzés motorja hajtja. Próbálunk győzelmet aratni más egyének felett, az egyes embercsoportok pedig más embercsoportok legyőzésén fáradoznak; a vetélkedés mögötti motiváció sokféle: étel, erőforrások, génjeink átörökítése, élőhely, vagy éppen ideológia. Ebben a folyamatban az elképzelhető legszörnyűbb tetteket visszük véghez. Nem létezik olyan gonoszság, amit ember még ne talált volna fel és ne kivitelezett volna. A mérleg másik oldalán ott van a tény, hogy erősen függünk egymástól. A túlélésért küzdő csoportok tagjai egyesítették erőiket; a csoport tagjai számára védelmet nyújtottak, megosztották egymással a tapasztalatokat, ismereteket. Ezekben a közösségekben alakultak ki az egymást támogató viselkedésformák, az érzelmi kötődések, és az összetartozás fogalma. Az egymásnak nyújtott segítség és támogatás időnként szélsőséges mértéket öltött, mint például az egyén életének feláldozása egy másik élet, vagy a csoport egészének érdekében. A végső áldozat legismertebb példája a mi hagyományunkban Jézus Krisztusé, aki mindannyiunkért halt kereszthalált.

Miközben önző, kegyetlen és rombolásra képes lények vagyunk, ott van bennünk a lehetőség igazságot keresni és tenni, szeretni és együttműködni. Noha a világban mutatkozó folyamatok némelyike keserű eredményt hozhat, van azért reményünk. Azt hiszem, a mai ember legfontosabb feladata az együttműködés gyakorlása és az előttünk álló nagy feladatok vállalása, mint például a Föld nevű bolygót gondos és szerető gazdaként kezelni végre, véget vetni a nyomornak, szegénységnek, és az abszurd egyenlőtlenségeknek, ami az információhoz valamint az anyagi és kulturális javakhoz való hozzáférést illeti. Gondoljunk csak arra, milyen – korábban példátlan – lehetőséget nyújt az Internet a tudás megosztásához, a források átcsoportosításához, a segítségnyújtáshoz az élet megannyi területén! Én magam úgy szemlélem, mint működőképes modelljét az emberi elmék majdani még szorosabb összefogásának, amely a közös célok elérésében minden korábbinál gyorsabb és hatékonyabb lesz. Még jobban ki kell használnunk ezt a modellt, hogy a biztonság, a jólét, a tudás és a gyarapodás felé haladjunk. Talán ma csak fantáziálás, de mi lenne, ha az emberi tudatok – akár a jövőbeli technológiát használva, akár valamely, eddig alig ismert és alig kutatott jelenségre támaszkodva, mint pl. a telepátia – egy minőségileg új hálózatban egyesülnének? Mi van akkor, ha a szubatomi részecskék szintjén megfigyelhető egyes jelenségek – mint pl. a kvantum-összefonódás – a valóság egy mélyebb szintjének létezését (és az ott lévő egységet, á’la David Bohm) jelzik? Mi van, ha egy mélyebb szinten egyetlen Gaia-tudatként létezhetnénk? Ha elegendő tudásra teszünk szert – mi, a Mikroverzumok -, talán az összetartozás új korszakába léphetünk. Persze, lehet, hogy ez csak álom. De az álmok valóra válhatnak.

Végül, hadd ejtsek néhány szót a fenti képről. Egy forgalmas aluljáróban (egy pályaudvar alatt) készült fotó a “fő alapanyag”. A többi összetevő egy kísérlet eredményeként adódott. Ez a kísérlet a fürdőszobámban zajlott, egy lézer-pointer, továbbá állvány segítségével, lassú expozícióval. A lézerrel a “ME” (ÉN) szót rajzoltam a fürdőszobatükörre. Az árnyékom a kép jobb széle mellett látható. A piros és fehér pontok, foltok, alakzatok forrása szintén a lézer-pointer fényének köszönhetők, és a szubatomi részecskéket és azok ütközéseit szimbolizálják. Közülük néhánnyal a vibráló “húrokat” akartam jelezni, melyek – a húrelmélet(ek) szerint – a ma ismert szubatomi részecskéknél még sokkal kisebb mérettartományban létezhetnek, és az anyagi, fizikai világ legalapvetőbb “építőkövei” lehetnek.

Kedves Olvasó, köszönöm figyelmed. Békés, Boldog Karácsonyt kívánok.

Microverses

“Through our eyes, the universe is perceiving itself. Through our ears, the universe is listening to its harmonies. We are the witnesses through which the universe becomes conscious of its glory, of its magnificence.” – Alan W. Watts

We, as physical and biological beings, seem small. Still, we represent the complexity of the whole universe. Have you ever thought about how miraculous we really are?

Is there an objective reality around us, that is, at least roughly, the same for all of us? The question may seem trivial and unconcerning to the lazy mind, because it is so easy to just adapt the thought that things are just the way they are, without seeking deeper answers.

But let’s see how we, human beings, form a picture of the physical world in our consciousness. Humans have five traditionally recognized senses: sight, hearing, taste, smell and touch. Beyond those, we are also able to detect other stimuli, and these sensory modalities include temperature, kinesthetic sense, pain, balance, vibration, and various internal stimuli.

All that we perceive of the physical world can be traced back to physical (quantum mechanical and gravitational) interactions between fields and particles of the “outside world” and those constituting our sensory organs and nervous system. The overall picture we form of the world, consisting of objects, living creatures and all sorts of phenomena is often shallow, simplified and generalized. The way this process, our general perception of the world, works, is not a perfect but rather an optimized one, and somewhat necessary, too, as the human mind needs to find a balance and use its resources wisely as it encounters a plethora of tasks every moment, without an endless computational capacity. But that doesn’t mean we can’t sometimes have a deeper look into the workings of nature and contemplate things that are beyond the obvious, below the surface, including our perception, our mind, and our concepts of reality. Let’s take the simple example of how sight works. We all know that, for example, seeing a bird begins with photons from its direction reaching our eyes, the ligt beam they make up goes through the cornea and the lens (among other parts of the eye), to be focused on the retina that transforms it into an electric signal which is transported via the optic nerve to the cerebral cortex in the brain, where specialized groups of neurons create the picture for our consciousness.

Thus, the picture we see, despite how we tend to interpret reality, is NOT outside in the bright sunlight. It is created in total darkness; deep inside the brain. Of course, that does not deny the bird’s existence in the “real” world. But we can ask, for example, in what way is the outside world more real than the picture (or concept) our mind and consiousness creates? Or, we can ask, whether we could make any difference between a world that behaves like we believe our world does, or a world in which the electromagnetic waves reaching our sensory organs are artificially created by an unknown intelligence, to engage our minds in a perfect and total simulation? Further, how can we be sure that our sensory organs and maybe all our inner reality, are not simulated? So the above simple line of thoughts may lead to contemplating the concepts of objective and virtual reality, illusion, deception, self-deception, just to name a few.

After this lengthy introduction, let me advert to the subject of the picture above and the contemplation below. This subject is the littleness and greatness of the human being. Who are we, highly conscious, individual, yet interconnected creatures? How is it that, despite our fallible nature, we are able to transcend ourselves?

I chose the expression Microverses as the title of the image above because it neatly describes the dual nature of human existence. On the one hand we, as physical beings, are incredibly small, at least in comparison to the inconceivably large structures we have discovered and continue to discover in the observable universe. On the other hand, if there is something more miraculous and inconceivable than quasars, galaxy clusters and Great Walls, then it is the way how matter has turned conscious, the way how “the universe looks back on itself through our eyes”. In the conscious mind of a human being, in a certain sense, there’s room for the entire universe. And that’s how great creations we are, despite being seemingly small within the whole of this Creation.

As we established previously, our body, viewed as an individual biological system, is not so large. An ant might see this otherwise. But our body is definitely an enormously complex system. Regarding just the pure numbers, the number of cells making up the human body is estimated to be somewhere between 5 trillion and 200 trillion, three orders of magnitude more than the number of stars in the Milky Way Galaxy, which is estimated to fall between 100 billion and 400 billion. The human brain itself consists of at least 100 billion neurons, roughly as many as the stars in our galaxy. These numbers are mind-blowing. And, at least to me, it is impossible to grasp the intricacy of all the complex physical, chemical and biological processes that constantly take place inside us.

Let’s see the question of our exiguousness and greatness from a historical, psychological and spiritual viewpoint, too. We, as individuals, as biological creatures, are programmed for survival. Evolutionary competition and the race for resources works through selfishness. We seek victory over other individuals, and groups of human beings seek victory over other factions; either food, resources, habitat or competing ideas may be the motivational force behind the contest. In the process, we commit the most horrible acts imaginable. No evil action exists that has not yet been invented and carried out by humans. On the other hand, we depend on each other strongly. Communities, the members of which supported each other and united their forces, provided shelter, protection, education for all members of the group. And these groups, while fostering survival, helped develop supportive behaviour, emotional bonds and the concept of togetherness. Exercising help and support sometimes led to such extreme outcome as, for instance, sacrificing one’s life to save another, or to aid the whole group. The best known example of the ultimate sacrifice is that of Jesus Christ, who died on the cross to save all of us.

So, while we are often selfish, cruel and destructive, we also have the potential to be rightful, to love and to cooperate. Though there are tendencies in the world that can have sour conseqences, I see hope, too. I think it is mankind’s greatest task today to find the ways of cooperation, to accomplish even greater tasks like saving our planet, put down poverty, decrease inequalities regarding access to information, material and cultural benefits. Just think of how the Internet has become a powerful means of sharing knowledge, rearranging resources, getting help and support in may areas of life. I see it as a working model of organizing human minds into a network which works more efficiently and reaches common goals sooner than ever before. It MUST be utilized to an even larger extent so our species could move forward towards safety, well-being, knowledge and prosperity. It may sound like fantasy, but what if human minds, in the future, could unite in an other kind of network, or a common consciousness, by utilizing either future technology or some, presently poorly explored, phenomenon like telepathy? What if quantum phenomena, like entanglement, signal the existence of a deeper level of reality on which we could all become one Gaian consciousness? When we gain sufficient knowledge, will we be able to begin a new era of inhesion as we, the Microverses, come together finally? Maybe, that’s a dream. But dreams may come true one day.

Finally, a couple of words about the picture. I used a street photo I had taken in a crowded underpass at a train station, as the main component of the image. The other components are results of an experiment which took place in my bathroom. I used a laser pointer, low shutter speed and a tripod. I drew the word ME on the bathroom mirror with the laser pointer. My shadow can be seen near the border of the image on the right side. The red and white dots, lines and splotches are also derived from the laser pointer’s light, and symbolize subatomic particles and their collisions. Some of these splotches are symbols of vibrating “strings”, which, according to string theory, can be the very basic elements of matter, even smaller than “quantum” scales.

Dear Reader, thank you for your attention, I wish you a Merry Christmas and happy winter holidays.