Digitális figurák 1. – Halálra emancipálva

A sorozatról

Egy időben, mikor egyre fontosabb szerep jutott képeimen az emberi alakoknak és az emberi létezéssel kapcsolatos gondolatoknak, épp nem akadt jelentkező, aki modellként szerepelt volna a kreatív folyamatban. Ez nagyjából egybeesett azzal, mikor az emberi alakot modellező szoftverek után kutakodtam – vagy pont azért kutakodtam ebben az irányban, mert épp nem volt modellem 🙂

Találtam is egy programot, amelynek segítségével emberi (esetenként kevésbé emberi) alakokat tudtam a képeimre helyezni, az általam elgondolt testhelyzetben. Ezt a módszert ötvöztem a képet torzító effektekkel és az általam egyébként is szívesen használt textúrákkal. Úgy vélem, a végeredmény sajátos, sejtelmes, bizarr és elgondolkodtató. Szóval, így jött létre a Digitális figurák sorozat, melynek képein emberi (és egyéb) lények vizuális metaforái szerepelnek, valamint tömören megfogalmazott, allegorikus történetek jelennek meg.

A képsorozat megnézhető itt.

Halálra emancipálva

Az emancipáció fogalma a római jogból ered; eredetileg az apai hatalom megszűnését jelentette a gyermek felett; az egyén saját jogúvá válását. Az újkortól különböző (faji, nemzeti) kisebbségek vagy társadalmi rétegek egyenjogúként való kezelését (is) értjük alatta. A női emancipáció célja a nők esélyegyenlőségének megteremtése a társadalomban, értve ez alatt a választójogot, az oktatást, a munkavállalási és pénzkereseti lehetőséget és az élet sok egyéb területét.

A női emancipáció folyamata kérdésekkel, kétségekkel, ellentmondásokkal terhes jelenség. Értelmes ember nyilván nem vonja kétségbe a két nem értékbeli egyenlőségét. Viszont azt is ostobaság lenne kétségbe vonni, hogy evolúciós és biológiai értelemben a két nemnek eredendően és természetszerűleg különféle szerepek jutottak az emberi társadalom, kultúra és civilizáció kialakulása és fejlődése során.

Az ősközösségtől kezdve alapvetően férfifeladatnak minősültek a nehéz, vagy kockázatos fizikai teendők, mint pl. az élelem megszerzése a vadászat során, a család illetve a törzs biztonságának megteremtése és szükség szerint harcban való védelme. Későbbi korokban is jórészt a férfi felelőssége volt a család megélhetéséről gondoskodni, ugyanakkor ebben mindig is létezett egyfajta munkamegosztás a nemek közt (pl. a nők is részt vettek a gyűjtögetésben, később pedig egyes mezőgazdasági teendőkben). A nő hagyományos feladatköre azonban a ház, az otthon körüli teendőkre és természetesen a gyermekek gondozására, felnevelésére terjedt ki. Utóbbi – nem kétséges – leírhatatlan jelentőségű feladat az emberi kultúra szempontjából. Az ifjú élet minősége határozza meg annak az alapanyagnak a milyenségét, melyből az emberi civilizáció építkezni tud. Az az érzelmi közeg, mely élete első éveiben – édesanyja közelében – körülveszi a felnövekvő emberi lényt, meghatározó a későbbiek szempontjából.

Kívánatosnak tartom, hogy bármely életpálya, tudásterület és munkakör nyitva álljon a nők számára; hogy bármely életcélt kitűzhessenek maguk elé, teljes szabadsággal valósíthassák meg önmagukat. Hadd térjek ki azonban azokra a pontokra, ahol ez az emancipációs folyamat torzulásokkal járt és ellentmondásokhoz vezetett.

1. A nők tömeges munkábaállása nem elsősorban saját döntésükön alapult, hanem gazdasági kényszer következménye volt; különösen elmondható ez a két világháború utáni időszakokra. A férfinem volt annyira elképzelhetetlenül esztelen, hogy sok millió fővel megritkította saját magát. Az így létrejövő – bocsánat a száraz fogalmazásért – munkaerőpiaci űrt pedig asszonyok, lányok voltak kénytelenek betölteni. Ez nem szabad önmegvalósítás, hanem az emberi ostobaság szégyenteljes következménye.

2. A munkaerőpiacok – részben a fenti kényszer hatásaként való – megnyílása a nők előtt (és egyéb gazdasági folyamatok) alapvetően átrendezték a nemek közötti munkamegosztást és újradefiniálták a család fogalmát. Eltűnt, de legalábbis visszaszorult a hagyományos, több magvú, több generációs nagycsalád; általánossá vált a kétkeresős családmodell, illetve ritkábbá vált több generáció együtt élése. Bár a társadalom többé-kevésbé idomult az új helyzethez; azt nem mondhatjuk, hogy a nők jól jártak volna. Ugyanis az új helyzetben már munka mellett kell megfelelniük hagyományos szerepköreiknek a háztartásban és a gyermeknevelésben. Nyilván vannak olyan családok, ahol férj és feleség sikerrel kezeli ezt a helyzetet. És persze a bölcsődék, óvodák intézménye talán enyhít az időhiány okozta gondokon. Valahogy mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez az új, “modern” helyzet lelki, szellemi, érzelmi értelemben nem válik a felnövekvő generációk – és így közvetve az emberi kultúra – javára. Erősödik ez a sejtésem, miközben a mindent maga alá gyűrő fogyasztási őrületet szemlélem. A mai gyerekek kevés időt töltenek érzelmileg építő közegben, annál többet kütyükkel és silány médiatermékek fogyasztásával. Joggal felvethető az a kérdés is: vajon az édesanyával (de nyugodtan mondhatjuk: a szülőkkel) töltött idő minőségéről mit mondhatunk ma? Nincs minden szülő abban a szerencsés helyzetben, hogy munkája egyben a szívből vágyott önmegvalósítás; és kevesen mondhatják, hogy munkahelyük a nyugalom szigete. Embert próbáló feladat minden feszültség ellenére pozitív érzelmekkel, igazi tartalommal megtölteni a gyermekkel töltött időt.
A család intézményének megnyomorítása nem volt elég; maga a család is egyre ritkább: terjed a szingli-életforma. Folyik az elszigetelődés, elmagányosodás, elidegenedés és kiüresedés – a közösségiháló-őrület ellenére. A pénzt és hatalmat birtoklók és mániákusan hajhászók számára természetesen semmi se szent. Számukra férfi, nő, gyerek, család: csupán célcsoportok.

3. Végezetül: a nők emancipációjáról messze nem mondható el, hogy megvalósult volna. Természetesen vannak kiemelkedő női vezetők, szakértők, tudósok az élet sok területén. És ami azért megnyugtató: az empátiát és fejlett érzelmi intelligenciát igénylő szakmákban – például az egészségügy vagy a pedagógia terén – sűrűn találkozunk velük. Ha azonban a statisztikákba, elemzésekbe pillantunk, kiviláglik, hogy a nők fizetése és elhelyezkedési esélyei átlagosan még mindig jócskán elmaradnak a férfiakéi mögött.

Kívánom, hogy az emberiség szebbik fele szabadon megvalósíthassa önmagát. Ugyanakkor – bár nincsenek illúzióim – jó lenne látni, hogy a személytelenség, a konzumrabszolgaság és elidegenedés világa helyett valami emberibbet is kitalálunk egyszer. És jó lenne, ha elősegítenénk, hogy az anyák minél teljesebben betölthessék anyai feladatukat. Még mielőtt halálra emancipálnak minket.

Mikroverzumok

“A mi szemünkön át az univerzum látja önmagát. Fülünkön keresztül hallja harmóniáit. Mi vagyunk a tanúk, akik által az univerzum tudatára ébred saját pompájának és nagyszerűségének.” – Alan W. Watts

Mint fizikai létezők, biológiai lények – nos, elég kicsik vagyunk. Mégis, bizonyos értelemben magunkban foglaljuk az egész univerzum komplexitását. Kedves Olvasó, elgondolkodtál már ezen komolyabban?

Vajon létezik-e egyáltalán olyan objektív valóság, amely – legalábbis többé-kevésbé – mindannyiunk számára egy és ugyanaz? A lusta elme számára triviálisnak, értelmetlennek tűnhet a kérdés, hiszen – mélyreható kérdések boncolgatása helyett – sokkal egyszerűbb és kényelmesebb befogadni a gondolatot, hogy a dolgok olyanok, amilyenek, és kész.

Nézzük: mi, emberi lények, hogyan alkotunk képet a fizikai világról tudatunkban? Az ember öt – hagyományos értelemben vett – érzékkel rendelkezik: látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás. Más szenzoros modalitások révén képesek vagyunk észlelni egyéb ingereket is, mint pl. hőmérséklet, saját testünk illetve annak részeinek helyzete (kinesztetikus észlelés), fájdalom, egyensúly, vibráció, és különböző belső ingerek.

Minden, amit a fizikai világból érzékelünk, visszavezethető fizikai (kvantummechanikai és gravitációs) kölcsönhatásokra a “külső világot”, valamint az érzékszerveinket és idegrendszerünket alkotó mezők illetve részecskék között. Az átfogó kép, melyet a – tárgyakból, élőlényekből, jelenségekből álló – világról alkotunk, legtöbbször felszínes, egyszerűsített és általánosított. A világnak ez a fajta általános érzékelése nem teljes vagy tökéletes, hanem optimalizált: szükségszerű, hogy így legyen, hiszen az emberi elmének fenn kell tartania valamiféle egyensúlyt az információözönben gondolat és cselekvés, részletek és átfogó képek között; minden egyes pillanatban feladatok elképzelhetetlen sokaságát kell végrehajtania anélkül, hogy végtelen számítási kapacitás állna rendelkezésére. Ez az egyensúlyra és célszerűségre törekvés természetesen nem jelenti azt, hogy időnként – az egyéb feladatokat félretéve – ne gondolkodhatnánk el a természet működésének kérdéseiről mélyebben és ne elmélkedhetnénk dolgokon, melyek a nyilvánvalón túl helyezkednek el – mint pl. tudatunk, érzékeink működése vagy a valóságról alkotott fogalmaink. Egy ilyenfajta gondolatmenet tárgya lehet pl. a látás. Tudjuk, hogy egy madár észlelése látásunk útján úgy indul, hogy a madárról a szemünkbe érkező fénysugarak áthaladnak (többek között) a szaruhártyán és a szemlencsén, a recehártyán fókuszálódnak és elektromos jellé alakulnak, majd a szemideg az agykéregbe juttatja őket, ahol a látásért felelős központok megalkotják a tudat számára a képet.

Így aztán a kép, amit látunk – némi ellentmondásban azzal, ahogy hajlamosak vagyunk a valóságot értelmezni – nem “odakint” van. Az agy belsejében, teljes sötétségben jön létre. Ez természetesen nem cáfolja a madár létezését a “valóságos” világban. De felvethető pl. az a kérdés, hogy ugyan milyen módon valóságosabb a külső, fizikai értelemben vett világ, mint ahogyan valóságos a képe illetve a róla alkotott fogalomrendszer, melyet tudatunk teremt? Vagy megkérdezhetjük: ugyan miként tudnánk különbséget tenni egy olyan valóság között, mint amilyennek hisszük a minket körülvevő és tartalmazó valóságot és egy olyan között, melyben az az érzékszerveinket elérő elektromágneses hullámok egy nálunk elképzelhetetlenül fejlettebb intelligencia művei, amely egy teljes és tökéletes szimulációba zár minket? Tovább ragozva a kérdést, honnan tudjuk, hogy az érzékelésért felelős szervrendszerünk vagy akár teljes belső valóságunk valódi, és nem szimuláció avagy illúzió? Vagyis: egy egyszerű gondolatból kiindulva hamar eljuthatunk elvontabb fejtegetésekig, mondjuk, az objektív és a virtuális valóságról, illúzióról és megtévesztésről, egyebekről.

E hosszú bevezető után hadd térjek  rá a fenti kép és az alábbi fejtegetés témájára: ez a téma az ember kicsinysége és nagysága. Kik vagyunk mi, magas szintű tudatossággal bíró, különálló, mégis egymáshoz kapcsolódó lények, akik eltörpülünk az univerzum nagysága mellett, mégis – minden gyarlóságunk ellenére – képesek lehetünk önmagunkat meghaladni?

A fenti kép címéül a Mikroverzumok kifejezést választottam, mert úgy érzem, jól érzékelteti az emberi létezés kettős mivoltát. Egyrészt – mint fizikai lények – nagyon kicsik vagyunk, legalábbis azokhoz a szerkezetekhez viszonyítva, melyeket sorra fedezünk fel a világegyetem általunk megfigyelhető részében. Másrészt, ha van valami, ami elképzelhetetlenebb és lenyűgözőbb a kvazárok, galaxishalmazok és az utóbbiakból összeálló Nagy Falak méreténél, akkor az az, ahogy az anyag tudatossá vált, és ahogy “az univerzum rajtunk keresztül nézi önmagát”. Egy emberi lény tudatában – bizonyos értelemben – elfér az egész világ. És ilyen értelemben mégiscsak nagyok volnánk, habár látszólag kicsik a Teremtés egészében.

Szóval, mint biológiai szempontból vizsgált, egyedi létezők; nem vagyunk valami nagyok. Egy hangya persze másképp látná ezt a kérdést. De annyi biztos, hogy az emberi test hihetetlenül összetett rendszer; sejtjeinek számát 5000 milliárd és 200.000 milliárd közé becslik, ez a szám három nagyságrenddel több, mint a Tejútrendszer – saját galaxisunk – csillagainak száma (utóbbi valahol 100 milliárd és 400 milliárd között van). Egyedül az agy mintegy 100 milliárd sejtet tartalmaz – nagyságrendileg annyit, mint ahány csillagot a Galaxis! Ezek a számok már önmagukban is nehezen felfoghatóak, és akkor még szó sem esett a bennünk zajló összetett fizikai, kémiai, biológiai folyamatokról.

Nézzük meg a kicsinység és nagyság kérdését történelmi, pszichológiai és spirituális szempontból is. Biológiai lényekként túlélésre lettünk programozva. Az evolúció során a túlélésért és az erőforrásokért zajló versenyt az önzés motorja hajtja. Próbálunk győzelmet aratni más egyének felett, az egyes embercsoportok pedig más embercsoportok legyőzésén fáradoznak; a vetélkedés mögötti motiváció sokféle: étel, erőforrások, génjeink átörökítése, élőhely, vagy éppen ideológia. Ebben a folyamatban az elképzelhető legszörnyűbb tetteket visszük véghez. Nem létezik olyan gonoszság, amit ember még ne talált volna fel és ne kivitelezett volna. A mérleg másik oldalán ott van a tény, hogy erősen függünk egymástól. A túlélésért küzdő csoportok tagjai egyesítették erőiket; a csoport tagjai számára védelmet nyújtottak, megosztották egymással a tapasztalatokat, ismereteket. Ezekben a közösségekben alakultak ki az egymást támogató viselkedésformák, az érzelmi kötődések, és az összetartozás fogalma. Az egymásnak nyújtott segítség és támogatás időnként szélsőséges mértéket öltött, mint például az egyén életének feláldozása egy másik élet, vagy a csoport egészének érdekében. A végső áldozat legismertebb példája a mi hagyományunkban Jézus Krisztusé, aki mindannyiunkért halt kereszthalált.

Miközben önző, kegyetlen és rombolásra képes lények vagyunk, ott van bennünk a lehetőség igazságot keresni és tenni, szeretni és együttműködni. Noha a világban mutatkozó folyamatok némelyike keserű eredményt hozhat, van azért reményünk. Azt hiszem, a mai ember legfontosabb feladata az együttműködés gyakorlása és az előttünk álló nagy feladatok vállalása, mint például a Föld nevű bolygót gondos és szerető gazdaként kezelni végre, véget vetni a nyomornak, szegénységnek, és az abszurd egyenlőtlenségeknek, ami az információhoz valamint az anyagi és kulturális javakhoz való hozzáférést illeti. Gondoljunk csak arra, milyen – korábban példátlan – lehetőséget nyújt az Internet a tudás megosztásához, a források átcsoportosításához, a segítségnyújtáshoz az élet megannyi területén! Én magam úgy szemlélem, mint működőképes modelljét az emberi elmék majdani még szorosabb összefogásának, amely a közös célok elérésében minden korábbinál gyorsabb és hatékonyabb lesz. Még jobban ki kell használnunk ezt a modellt, hogy a biztonság, a jólét, a tudás és a gyarapodás felé haladjunk. Talán ma csak fantáziálás, de mi lenne, ha az emberi tudatok – akár a jövőbeli technológiát használva, akár valamely, eddig alig ismert és alig kutatott jelenségre támaszkodva, mint pl. a telepátia – egy minőségileg új hálózatban egyesülnének? Mi van akkor, ha a szubatomi részecskék szintjén megfigyelhető egyes jelenségek – mint pl. a kvantum-összefonódás – a valóság egy mélyebb szintjének létezését (és az ott lévő egységet, á’la David Bohm) jelzik? Mi van, ha egy mélyebb szinten egyetlen Gaia-tudatként létezhetnénk? Ha elegendő tudásra teszünk szert – mi, a Mikroverzumok -, talán az összetartozás új korszakába léphetünk. Persze, lehet, hogy ez csak álom. De az álmok valóra válhatnak.

Végül, hadd ejtsek néhány szót a fenti képről. Egy forgalmas aluljáróban (egy pályaudvar alatt) készült fotó a “fő alapanyag”. A többi összetevő egy kísérlet eredményeként adódott. Ez a kísérlet a fürdőszobámban zajlott, egy lézer-pointer, továbbá állvány segítségével, lassú expozícióval. A lézerrel a “ME” (ÉN) szót rajzoltam a fürdőszobatükörre. Az árnyékom a kép jobb széle mellett látható. A piros és fehér pontok, foltok, alakzatok forrása szintén a lézer-pointer fényének köszönhetők, és a szubatomi részecskéket és azok ütközéseit szimbolizálják. Közülük néhánnyal a vibráló “húrokat” akartam jelezni, melyek – a húrelmélet(ek) szerint – a ma ismert szubatomi részecskéknél még sokkal kisebb mérettartományban létezhetnek, és az anyagi, fizikai világ legalapvetőbb “építőkövei” lehetnek.

Kedves Olvasó, köszönöm figyelmed. Békés, Boldog Karácsonyt kívánok.