„A mi szemünkön át az univerzum látja önmagát. Fülünkön keresztül hallja harmóniáit. Mi vagyunk a tanúk, akik által az univerzum tudatára ébred saját pompájának és nagyszerűségének.” – Alan W. Watts
Mint fizikai létezők, biológiai lények – nos, elég kicsik vagyunk. Mégis, bizonyos értelemben magunkban foglaljuk az egész univerzum komplexitását. Kedves Olvasó, elgondolkodtál már ezen komolyabban?
Vajon létezik-e egyáltalán olyan objektív valóság, amely – legalábbis többé-kevésbé – mindannyiunk számára egy és ugyanaz? A lusta elme számára triviálisnak, értelmetlennek tűnhet a kérdés, hiszen – mélyreható kérdések boncolgatása helyett – sokkal egyszerűbb és kényelmesebb befogadni a gondolatot, hogy a dolgok olyanok, amilyenek, és kész.
Nézzük: mi, emberi lények, hogyan alkotunk képet a fizikai világról tudatunkban? Az ember öt – hagyományos értelemben vett – érzékkel rendelkezik: látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás. Más szenzoros modalitások révén képesek vagyunk észlelni egyéb ingereket is, mint pl. hőmérséklet, saját testünk illetve annak részeinek helyzete (kinesztetikus észlelés), fájdalom, egyensúly, vibráció, és különböző belső ingerek.
Minden, amit a fizikai világból érzékelünk, visszavezethető fizikai (kvantummechanikai és gravitációs) kölcsönhatásokra a „külső világot”, valamint az érzékszerveinket és idegrendszerünket alkotó mezők illetve részecskék között. Az átfogó kép, melyet a – tárgyakból, élőlényekből, jelenségekből álló – világról alkotunk, legtöbbször felszínes, egyszerűsített és általánosított. A világnak ez a fajta általános érzékelése nem teljes vagy tökéletes, hanem optimalizált: szükségszerű, hogy így legyen, hiszen az emberi elmének fenn kell tartania valamiféle egyensúlyt az információözönben gondolat és cselekvés, részletek és átfogó képek között; minden egyes pillanatban feladatok elképzelhetetlen sokaságát kell végrehajtania anélkül, hogy végtelen számítási kapacitás állna rendelkezésére. Ez az egyensúlyra és célszerűségre törekvés természetesen nem jelenti azt, hogy időnként – az egyéb feladatokat félretéve – ne gondolkodhatnánk el a természet működésének kérdéseiről mélyebben és ne elmélkedhetnénk dolgokon, melyek a nyilvánvalón túl helyezkednek el – mint pl. tudatunk, érzékeink működése vagy a valóságról alkotott fogalmaink. Egy ilyenfajta gondolatmenet tárgya lehet pl. a látás. Tudjuk, hogy egy madár észlelése látásunk útján úgy indul, hogy a madárról a szemünkbe érkező fénysugarak áthaladnak (többek között) a szaruhártyán és a szemlencsén, a recehártyán fókuszálódnak és elektromos jellé alakulnak, majd a szemideg az agykéregbe juttatja őket, ahol a látásért felelős központok megalkotják a tudat számára a képet.
Így aztán a kép, amit látunk – némi ellentmondásban azzal, ahogy hajlamosak vagyunk a valóságot értelmezni – nem „odakint” van. Az agy belsejében, teljes sötétségben jön létre. Ez természetesen nem cáfolja a madár létezését a „valóságos” világban. De felvethető pl. az a kérdés, hogy ugyan milyen módon valóságosabb a külső, fizikai értelemben vett világ, mint ahogyan valóságos a képe illetve a róla alkotott fogalomrendszer, melyet tudatunk teremt? Vagy megkérdezhetjük: ugyan miként tudnánk különbséget tenni egy olyan valóság között, mint amilyennek hisszük a minket körülvevő és tartalmazó valóságot és egy olyan között, melyben az az érzékszerveinket elérő elektromágneses hullámok egy nálunk elképzelhetetlenül fejlettebb intelligencia művei, amely egy teljes és tökéletes szimulációba zár minket? Tovább ragozva a kérdést, honnan tudjuk, hogy az érzékelésért felelős szervrendszerünk vagy akár teljes belső valóságunk valódi, és nem szimuláció avagy illúzió? Vagyis: egy egyszerű gondolatból kiindulva hamar eljuthatunk elvontabb fejtegetésekig, mondjuk, az objektív és a virtuális valóságról, illúzióról és megtévesztésről, egyebekről.
E hosszú bevezető után hadd térjek rá a fenti kép és az alábbi fejtegetés témájára: ez a téma az ember kicsinysége és nagysága. Kik vagyunk mi, magas szintű tudatossággal bíró, különálló, mégis egymáshoz kapcsolódó lények, akik eltörpülünk az univerzum nagysága mellett, mégis – minden gyarlóságunk ellenére – képesek lehetünk önmagunkat meghaladni?
A fenti kép címéül a Mikroverzumok kifejezést választottam, mert úgy érzem, jól érzékelteti az emberi létezés kettős mivoltát. Egyrészt – mint fizikai lények – nagyon kicsik vagyunk, legalábbis azokhoz a szerkezetekhez viszonyítva, melyeket sorra fedezünk fel a világegyetem általunk megfigyelhető részében. Másrészt, ha van valami, ami elképzelhetetlenebb és lenyűgözőbb a kvazárok, galaxishalmazok és az utóbbiakból összeálló Nagy Falak méreténél, akkor az az, ahogy az anyag tudatossá vált, és ahogy „az univerzum rajtunk keresztül nézi önmagát”. Egy emberi lény tudatában – bizonyos értelemben – elfér az egész világ. És ilyen értelemben mégiscsak nagyok volnánk, habár látszólag kicsik a Teremtés egészében.
Szóval, mint biológiai szempontból vizsgált, egyedi létezők; nem vagyunk valami nagyok. Egy hangya persze másképp látná ezt a kérdést. De annyi biztos, hogy az emberi test hihetetlenül összetett rendszer; sejtjeinek számát 5000 milliárd és 200.000 milliárd közé becslik, ez a szám három nagyságrenddel több, mint a Tejútrendszer – saját galaxisunk – csillagainak száma (utóbbi valahol 100 milliárd és 400 milliárd között van). Egyedül az agy mintegy 100 milliárd sejtet tartalmaz – nagyságrendileg annyit, mint ahány csillagot a Galaxis! Ezek a számok már önmagukban is nehezen felfoghatóak, és akkor még szó sem esett a bennünk zajló összetett fizikai, kémiai, biológiai folyamatokról.
Nézzük meg a kicsinység és nagyság kérdését történelmi, pszichológiai és spirituális szempontból is. Biológiai lényekként túlélésre lettünk programozva. Az evolúció során a túlélésért és az erőforrásokért zajló versenyt az önzés motorja hajtja. Próbálunk győzelmet aratni más egyének felett, az egyes embercsoportok pedig más embercsoportok legyőzésén fáradoznak; a vetélkedés mögötti motiváció sokféle: étel, erőforrások, génjeink átörökítése, élőhely, vagy éppen ideológia. Ebben a folyamatban az elképzelhető legszörnyűbb tetteket visszük véghez. Nem létezik olyan gonoszság, amit ember még ne talált volna fel és ne kivitelezett volna. A mérleg másik oldalán ott van a tény, hogy erősen függünk egymástól. A túlélésért küzdő csoportok tagjai egyesítették erőiket; a csoport tagjai számára védelmet nyújtottak, megosztották egymással a tapasztalatokat, ismereteket. Ezekben a közösségekben alakultak ki az egymást támogató viselkedésformák, az érzelmi kötődések, és az összetartozás fogalma. Az egymásnak nyújtott segítség és támogatás időnként szélsőséges mértéket öltött, mint például az egyén életének feláldozása egy másik élet, vagy a csoport egészének érdekében. A végső áldozat legismertebb példája a mi hagyományunkban Jézus Krisztusé, aki mindannyiunkért halt kereszthalált.
Miközben önző, kegyetlen és rombolásra képes lények vagyunk, ott van bennünk a lehetőség igazságot keresni és tenni, szeretni és együttműködni. Noha a világban mutatkozó folyamatok némelyike keserű eredményt hozhat, van azért reményünk. Azt hiszem, a mai ember legfontosabb feladata az együttműködés gyakorlása és az előttünk álló nagy feladatok vállalása, mint például a Föld nevű bolygót gondos és szerető gazdaként kezelni végre, véget vetni a nyomornak, szegénységnek, és az abszurd egyenlőtlenségeknek, ami az információhoz valamint az anyagi és kulturális javakhoz való hozzáférést illeti. Gondoljunk csak arra, milyen – korábban példátlan – lehetőséget nyújt az Internet a tudás megosztásához, a források átcsoportosításához, a segítségnyújtáshoz az élet megannyi területén! Én magam úgy szemlélem, mint működőképes modelljét az emberi elmék majdani még szorosabb összefogásának, amely a közös célok elérésében minden korábbinál gyorsabb és hatékonyabb lesz. Még jobban ki kell használnunk ezt a modellt, hogy a biztonság, a jólét, a tudás és a gyarapodás felé haladjunk. Talán ma csak fantáziálás, de mi lenne, ha az emberi tudatok – akár a jövőbeli technológiát használva, akár valamely, eddig alig ismert és alig kutatott jelenségre támaszkodva, mint pl. a telepátia – egy minőségileg új hálózatban egyesülnének? Mi van akkor, ha a szubatomi részecskék szintjén megfigyelhető egyes jelenségek – mint pl. a kvantum-összefonódás – a valóság egy mélyebb szintjének létezését (és az ott lévő egységet, á’la David Bohm) jelzik? Mi van, ha egy mélyebb szinten egyetlen Gaia-tudatként létezhetnénk? Ha elegendő tudásra teszünk szert – mi, a Mikroverzumok -, talán az összetartozás új korszakába léphetünk. Persze, lehet, hogy ez csak álom. De az álmok valóra válhatnak.
Végül, hadd ejtsek néhány szót a fenti képről. Egy forgalmas aluljáróban (egy pályaudvar alatt) készült fotó a „fő alapanyag”. A többi összetevő egy kísérlet eredményeként adódott. Ez a kísérlet a fürdőszobámban zajlott, egy lézer-pointer, továbbá állvány segítségével, lassú expozícióval. A lézerrel a „ME” (ÉN) szót rajzoltam a fürdőszobatükörre. Az árnyékom a kép jobb széle mellett látható. A piros és fehér pontok, foltok, alakzatok forrása szintén a lézer-pointer fényének köszönhetők, és a szubatomi részecskéket és azok ütközéseit szimbolizálják. Közülük néhánnyal a vibráló „húrokat” akartam jelezni, melyek – a húrelmélet(ek) szerint – a ma ismert szubatomi részecskéknél még sokkal kisebb mérettartományban létezhetnek, és az anyagi, fizikai világ legalapvetőbb „építőkövei” lehetnek.
Kedves Olvasó, köszönöm figyelmed. Békés, Boldog Karácsonyt kívánok.